The Carbonfools

A NAGY SZÜNET

Szeptember 16. óta a Carbon-rajongók egyáltalán nem nevezhetők már Carbon-rajongóknak, mégis él bennünk a vak remény, hogy amit a fiúk először mondtak, (hogy a Volt fesztivál lesz hivatalos visszatérésük) azt be is tartják.

Ennek egyre kevesebb valószínűsége volt, mikor végre korrekten kiirták az igazságot: https://www.facebook.com/thecarbonfoolsofficial/posts/10156754113015608

Majd még kevesebb, ahogy kezdték keresni az új énekest rajongóik körében, százával érkeztek javaslatok. Majd Istivel, utána Milánnal folytatott beszélgetéseim során kiderült; Istinek már semmi kedve új énekessel elölről kezdeni a Carbont. 

"Egy fecske nem csinál nyarat" - mondta Milán, amivel számomra el is érkezett a hivatalos lezárás. Azóta nem hallgattam önszántamból Carbonfoolst...

Budapestpark 

Elérkezett A NAGY NAP, minden rajongó rémálma. Mindenki, akinek Carbon-dal volt az ébresztőórája, máskor vigyorogva pattan ki az ágyból, ám aznap csupán úgy, mintha saját kivégzésére vonulva. Tulajdonképp a koncertekre járók fele a szeretetvonalra kapcsolódott, míg mások Balázs miatt jöttek. Ez az ellentét a nők két csoportja között mindig érezhető volt, de aznap minden mindegy lett. Mindenkinek meghatározó töréspont lett az az este, már csak Előtte és Utána létezett. 

Az egész koncert, minden egyes szám szívfacsaró volt. Én érzéseim kifejezésére csináltam egy kartontáblát, amit a mögöttem állók örömére igyekeztem minnél többet mutogatni a fiúknak. 

Ez a plakát végül Zsombi kezébe került, a közösbe szánva, és bár azóta sem tudom, mi történt vele, bízom benne, hogy jó helyen van. A másikat, a barátnőmét, mely egy Carbon-jelet formált, Milán kapta meg később.

Istin egész koncert alatt napszemüveg volt, az én felvetésem szerint ráadásul Miláné. Kedvenc basszusgitárosom pedig remekelt. Ahogy megígérte, zsepiket dobált a közönségbe, majd elmesélte azt a viccet is, amit nekem, mikor megtudta, hány éves vagyok. 

Ahogy vége lett a koncertnek, egy világ omlott össze bennem, mégis ott pislákolt az a halvány remény, hátha még beszélhetek a zenészekkel, kikre azóta is felnézek. Reményem beigazolódott; Milán kijött rajongóihoz, és bár túl sokan voltunk, hogy személyesen beszélhessek vele, odaadtuk neki a plakátot, ő meg Isti pengetőjével hálálta ezt meg. Az a pici pengető már rég lekopott, hisz a koncert óta nem vettem le a nyakamból, és már a lógó sem látszik rajta, mégis felfoghatatlanul sokat jelent nekem. 

Miskolc

Életem legjobb Carbon-élménye. De ennek semmi köze nem volt a koncerthez. 

Kivételesen nem együtt alapoztunk Andiékkal, és a közönségben sem egymás mellett álltunk. Tünci, Andi és Anikó valahol középen elől foglaltak helyet, míg én anyával és Adrival Milán oldalán törtem az első sorba. Zoli mindig máshol tombolt; néha váratlanul eltűnt a tömegben. 

Én már a koncert elején könnyezni kezdtem, pláne mikor láttam, hogy az a zenekar amit régebben a felhőtlen csapatmunka és művészi zsenialitás élő mintaképeként láttam, aznap három részre szakadt:  volt Balázs, Milán és Isti, meg a tartózkodók; Titusz és Benő. Énekesünk kedvenc gitárosaimmal pedig a teljes fellépés alatt próbálták szívatni egymást. 

Az utóbbi pár koncert alatt kezdtem egyre jobban megszeretni Istit, akire már az első Carbon-koncertem óta rendkívül kíváncsi voltam. Nagyon örültem, hogy kezd nyílni felénk, bár letört, hogy csak ennyivel a Nagy szünet előtt. Így aznap mindenképp akartam egy közös képet vele és Milánnal, pláne mivel úgy sejtettük, az utolsó koncerten nem tudnak majd kijönni hozzánk. 

A fiúk sokáig nem bukkantak fel. Milánt Balázzsal láttuk beszélgetni, Isti teljesen eltűnt. Aztán Balázsék a kerítéshez jöttek, ahol a rajongók várakoztak. Beszélgettünk kicsit, de Milán hamar eltűnt.

Iszonyatos kétségbeesés lett újjá rajtam, mikor már fél órája nem bukant fel egyikük sem. Benő szokása szerint elvitette magát egy nővel, Balázs Dénessel, borász menedzserükkel távozott. Tünciék Zolit keresték, már el is búcsúsztak, én pedig nem bírtam tovább sírás nélkül. Felfoghatatlanul sokat jelentett nekem ez a zenekar, pláne május óta, ezért a szívembe mart a gondolat, hogy talán soha többet nem beszélhetek velük együtt, hogy nem lesz többet koncert utáni Carbon-pillanat. 

Mikor pedig már minden reményem szertefoszlott, Isti a cuccaival ment el mellettünk. Elé ugrottam, és kijelentettem az aznap esti célomat. Gyorsan adott két puszit, aztán odaterelt a kisbuszhoz. Megjelenet Zsombi, Titusz és Norbi is, miközben Isti pakolt, és másodpercenként felém fordult: - Tudom, egy közös kép Milánnal. Nem felejtettem el!

Lassan a fent említett is megjelent, Titusz követte. Elkészült a nagyravágyott kép, anya is kapott egyet kedvenceivel. Majd Milánnal beszélgettem, akinek sajna megígértem, nem fogok Carbon-koncerten sírni. Teljesen használhatatlan voltam, még szipogtam is, így példaképem hirtelen megkérdezte: - Szájharmónikázzak neked?

Könnyes szemekkel bólintottam, míg próbáltam felfogni; az ember, akire az elmúlt időben mindenki másnál jobban felnéztem, ott állt a kisbusz mellett, velem, és nekem zenélt, hogy megvigasztaljon! Rövid ideig megtörhetetlen volt a pillanat, ám Isti váratlanul mellém pattant: - Anyukád részeg. Elhívtam egy orgiára, de nemet mondott. - Leesett az állam, a szájharmónika elhallgatott. Kedvenc gitárosom erre folytatta: - Nyugi, csak vicc volt! Megkérdeztem tőle, hogy pestiek vagytok-e, és azt válaszolta, hogy testvérek. De ezt már tegnap megbeszéltük!

Ott álltam az akkoriban számomra legmeghatározóbb két zenész között. Ez volt a legelső és egyben legutolsó alkalom, hogy így beszélhettem velük. Milán még a véleményemet is kikérte a történésekkel, a zenekarral kapcsolatban, ám bennem még az sem tudatosult, hogy egyáltalán abban a percben mi történik. 

Később a fiúk ölelésekkel és puszikkal búcsúsztak, mielőtt beszálltak a kisbuszba. Isti még kihajolt eldobálni az üres üvegeket, és visszaüvöltött nekünk: - Gyertek ti is! Csapunk egy orgiát! - Szóhoz sem jutottunk, Zsombi válaszolt helyettünk: - Budára nem megyünk!

Tudniillik Balázs is Budán lakik, anya nagy örömére. Nekem Zsombinak ez a beszólása volt a végső csepp a pohárban; megbizonyosodott, hogy ez nem csak egy múlandó hiszti, amit egy beszélgetéssel meg lehetne oldani. 

Mikor hazaértünk, és megláttam végre A képet, minden világossá vált. Egész este furcsán éreztem magam a fiúk szinte aggódó pillantásai miatt, ám a szemem melletti hatalmas festék-pacák miatt ez sokkal érthetőbb lett. 

Kiskunhalas

A nyár úgy sűvített el a fejem felett, mint a gyorsvonat, melyet egy adrenalinfüggő vezet. Tele csodás emlékekkel, célokkal és immár önbizalommal vágtam neki a gimnáziumnak. 

Szerencsére anyukámmal egyre gondoltunk; mindenképp ott kell lennünk a Nagy szünet előtti utolsó három koncerten. 

Első utazásunk Kiskunhalasra vezetett. ahogy megérkeztünk, és megpillantottuk a pultot, ami kifejezetten fényt árult, tudtuk, ez egy remek este lesz. Anya emlékül Carbon-logóval ellátott kulcstartókkal készült a fiúknak, amit koncert előtt oda is adtunk mindenkinek. Milánnal hosszabban elbeszélgettünk, miközben kedvenc innivalóját, whiskeykólát iszogatott. 

Majd elkezdődött fellépésük, ami szokásos módon csodálatos volt, eltekintve egy Balázs-féle beszólástól. Ettől azonban rögtön felhagyott lelkesedésem, amit Milán észre is vett. A szám után mikrofonjához lépett, rám mutatott és megszólalt: - Tudjátok, azt mondják, minden lánynak az életében össze kell jönnie egy rocksztárral, hogy aztán hozzámenjen egy ügyvédhez - kezével Isti felé intett. - Úgyhogy minden hölgy figyelmébe ajánlom Fekete istvánt!

Hatalmas sikítások kísérték kijelentését, nekem pedig egyből visszatért a jókedvem, pláne mikor megpillantottam a színpad oldalánál Zsombit, aki majdnem elesett a röhögéstől. 

Míg a fiúk autogrammokat osztogattak rajongóiknak, mi Norbival és Zsombival beszélgettünk. Mikor Milán megpillantott minket, és közeledni kezdett, anya eltűnt Norbival, Zsombi pakolni kezdett, én meg példaképemmel és akkori koncertezős barátainkkal, Zitáékkal maradtam. Milán éppen viccet akart mesélni nekem, mikor Zita rászólt: - Vigyázz, ő még kiskorú! - sosem fogom elfelejteni kedvenc basszusgitárosom kikerekedett szemeit és azt a mélységes döbbenetet az arcán. Mikor megtudta a pontos koromat, megszólalni is alig bírt. Aztán nagy nehezen kibökte. - Na és mi leszel, ha nagy leszel? - azonnal rávágtam, hogy író, mire elhangzott a mondat, amiért most olvashatjátok ezt: - Majd egyszer... később! De pár év múlva megírhatod ezt a sztorit. Az egész carbon-történetet.

Ezután szóba került a Nagy szünet. Ahogy példaképem mesélte, mennyire megrázza ez, önkéntelenül könnyezni kezdtem. Mondtam neki, mennyire akartam eleinte képet csinálni, de inkább nem örökíteném meg a könnyeimet. Erre ő egyből odahúzott magához, megkérte Zitát, hogy csináljon egy fotót, majd mikor a kamera készenlétben állt, vigyorogva szivatni kezdett és egyre a Carbon végét emlegette. Elkészültek a zseniális képek, ám akkor már vészesen a sírás szélén álltam. Milán megnyugtatott és megölelt, megígértette velem, hogy nem fogok sírni az utolsó koncerteken.

A zenekar ezután visszavonult, Zitáék is hazamentek. Mi már nem akartuk őket zavarni, de Norbinak nem mondhattunk nemet, ahogy odaterelt minket. A fiúk elszéledve beszélgettek, vagy pakoltak. Hirtelen megjelent Balázs a kicsi bőröndjével, akit én erősen okoltam a Nagy szünet miatt. Bár anyában is volt egy kis ellenérzet, ő mindig csodásan viszonyul az emberekhez, így odament énekesünkhöz: - Balázs, van kedved fotózkodni? 

- Nincs - kapta a választ.

Anya kissé elkeseredett, de még próbálkozott: - Láttad, amit facebookon küldtem?

- Nem. Mostanában nem nézegetem az üzeneteket. Nincs szükségem rájuk.

Az édesanyám erre adott reakcióját azóta is emlegetem, olyan zseniális volt. - Jó, akkor beszélünk, ha visszaírtál! - azzal elfordult. Balázs megrántotta vállát, és beszállt a kisbuszba. 

Ekkor Isti jelent meg. Látszólag keresett valakit, nem is számítottam tőle semmire. Pont ezért lepett meg, mikor odalépett hozzám, és puszit adott. Egy másodpercig megmukkanni sem bírtam, majd megkérdeztem: - Kit keresel? 

ELmosolyodott, mikor válaszolt: - Senkit, csak van itt pár ember, akivel nem szívesen találkoznék össze - kissé elgondolkozott, aztán megszólalt: - Észrevettem, hogy mindenki azt hiszi, utálom, csak mert olyan szigorúan nézek zenélés közben.

Felnevettem, olyan aranyosan mondta ezt. - Szóval minket nem utálsz?

- Titeket? Dehogyis!

Szóval ez volt az az este, melyen lezajlott első normális beszélgetésem e csodás gitárossal. Bár anya iszogatott is Norbival, így nem sok emléke maradt, azóta is felemlegetjük Kiskunhalast!

Veszprém

Az egyik legemlékezetesebb carbon-koncert volt, ami azért érdekes, mert azóta szállóigénké vált a Veszprémre isszuk magunkat kifejezés. Andiékkal alapoztunk még a szálláson, majd elindultunk az Expresszóba. Már odafelé menet csak úgy estünk-keltünk, így a koncertből nem maradt meg sok dolog. De ami igen, az csodás volt!

Kivételesen Isti oldalán foglaltunk helyet, amit azzal köszönt meg, hogy a koncert felénél egyszer csak levette pólóját. Majd a többiek is gyorsan utánozták ebben, kedvezve az összes női rajongónak. A mi Zolinkról is lekerült a póló, egyenesen a színpadra, aztán utánadobta cipőjét is.

Ezek mellé mi kell még egy remek estéhez? Isti ráérzett a válaszra: Szerelemvonat!

Koncert után nagy nehezen, de végül megtaláltuk a kisbusz feljáróját. 

Isti épp telefonált, de nagyon aranyosan (amin meglepődtünk) odaintett nekünk, Dénestől pedig kaptunk Carbon-nyomdát, olyat, amit a Czechoslovakian Disco viddeóklipjében látni:

Utána már csak Milánnal beszélgettünk, aki aznap este először állt elő ötletével a Nagy szünet előtti utolsó koncerte: papírzsebkendőágyú a síró rajongóknak. 

Nagyon jó koncert volt, és számunkra hatalmas tanulsággal zárult; ha Andi ivott, akkor tilos dobverőt adni a kezébe! Ezt akkor még se mi, se Benő nem tudta, így nagy lila foltokat szereztünk az emlékek mellé. 

Balatonboglár

A fesztivál másnapján ugyan alig vonszoltuk már magunkat, és a hangunk teljesen tropa volt, anyával átmentünk Boglárra a következő Carbonra. Már reggel elfoglaltuk az ottani szállásunkat, káéztunk, sétáltunk a parton, igyekeztünk kipihenni ezt a jóleső fáradtságot. 

A koncert előtt már fél órával elindultunk a színpad felé, feltérképezni a terepet és hatalmas megdöbbenésemre egy nagyon jó barátomba, Csabiba botlottunk, akinek már rég meg akartam mutatni kedvenc zenekaromat. 

Még az előttük lévő zenészek játszottak, míg mi Norbival beszélgettünk, majd beugrándoztam az első sorba és csillogó szemekkel vártam a fiúkat. Lassan kezdett hivatalossá válni a fiúk által meglebegtetett Nagy kihagyás. Ez már Balázs érdektelenségéből is látszott, mikor hangolás helyett fölment a színpadra, bedugta az erősítők mellett telefonja töltőjét és leült nyomkodni azt. Ennek ellenére a koncertre igazán beleadták magukat, és a tőlük már megszokott módon mindenki estéjét fantasztikussá varázsolták. 

A backstage előtt aztán kaptam autogrammot mindenkitől, beszéltem két szót exmodell énekesünkkel is. Eddig minden a megszokott volt. Ám ekkor megtörtént az, ami mai napig vízválasztó esemény. Tudniillik Lou megígértette velem, hogy átadom az általa küldött puszit elvont gitárosunknak. Amikor megláttam ahogy mosolyog, rögtön elkaptam, és közöltem vele Lou kérését. A szokásos szemöldök-felvonása kísérte mondandómat, aztán jött a válasz: - Fogadjunk, azért üzente ezt Lou, mert tudja, mennyire utálom az ilyeneket! - Már felkészültem tartózkodására, mikor elvigyorodott, és az arcára mutatott: - Na jó, de csak ide! 

Leesett az állam, miközben átadtam Lou pusziját. Anya, látva Isti döbbenetes nyitottságát, azonnal kért egy fotót is. Kedvenc gitárosunk olyan arcot vágott a képen, amit egyikünk sem bírt nevetés nélkül. Amint meglátta a képet, hozzám fordult: - Szeretnél te is egy ilyen hülye arcot vágós képet? - Vigyorogva megráztam a fejem, de nem engedett: - Inkább nem? Na, akkor gyere ide! - Azzal magához rántott, és csak azért is csináltatott anyával egy fotót.

Az este végén mind Milánhoz fordultunk. Ő elsütötte az azóta már megszokott poénját: hogy Csabinak ma elvették a Carbon-szüzességét, ráadásul én is szerepet játszottam benne. Talán az egész nem lett volna olyan kínos/vicces (kinek melyik), ha nem áll mellettem Csabi barátnője. Már aznap megjósoltam, hogy biztosan meg fogom könnyezni a búcsút kedvenc együttesünktől. 

Strand fesztivál

Driving camp

Az este, mikor a #budaibolyongourilanyok csapata végérvényesen egyesült. Anyának még annó Milán mutatta be Andit és Tüncit, az imádnivaló testvérpárt, akik akkoriban Anikóval és Zolival jártak koncertekre, de én csak aznap ismertem meg őket.  

A Driving campen lévő zártkörű Carbonra csak nyerni lehetett jegyet, így a Sors és a szerencse is közrejátszott nekünk. 

Tünciék ahogy megtudták, hogy milyen fiatal vagyok, már a kezembe is nyomták kedvenc koktélukat, a Bulimegmentőt, mely azóta hagyománnyá vált nálunk. Remekól indult az este; ittunk, nevettünk, majd természetesen az első sorba nyomakodtunk. 

A fiúk láthatóan élvezték a kisebb, családias közönséget. Röpködtek a poénok két szám között, meséltek backstage pillanatokat, a számokba pedig mindent beleadtak. Iszonyatosan jó volt Andiékkal táncolni, azonnal feloldódtam mellettük. Amikor a fiúk már levonultak a színpadról, és jött a Dj, mi Tüncivel még mindig a tánctéren buliztunk. 

Aztán a fiúk a Hamburgeres bódéhoz vonultak, és elárasztották őket a rajongók. Én még mindig táncoltam, mikor odamentünk hozzájuk, Zsombi jóformán röhögőgörcsöt kapott rajtam. Első koncert volt, ami után még Benővel is csináltunk képet! 

Hazafelé muszáj volt képet csinálnunk az utca sarkán felállított Carbon-óriásplakátnál. Éppen röhögve estünk-keltünk a kis domboldalon, mikor a kisbusz elhúzott mellettünk. Zsombi az anyósülésről vigyorgott ránk, a többiek nevetve integettek. Mi meg majdnem elástuk magunkat.

Barba Negra Track

Ébredéstől számoltam minden órát, minden percet az indulásig, annyira vártam már a koncertet. A szívem azonnal felugrott a torkomba, mikor még több száz méterre voltunk a helyszíntől, mégis tisztán hallottuk, ahogy a fiúk hangolnak. 

A hatalmas Barba Negra Track másik végén tettük fel épp a karszalagokat, mikor Milán intett nekünk a színpadról. Szinte beugráltam az első sorba, bár a Dénes által menedzselt előzenekar nem avatott túl nagy sikert. 

Ugyan #carbononsohanemesik, előtte még jöhet égi áldás, így a koncert kezdete eléggé elhúzódott. Benő még a felszereléséből öntötte ki a vizet, miközben Balázs veszekedett a hangosítás miatt. Majd végre belekezdtek! A szokásos hangulattal indult fellépésük (magyarul felfoghatatlanul fantasztikusan), de a koncertidejük túl rövid volt, és túl sok dolog történt ezalatt. 

A színpadra lépett Puskás peti és Felcser Máté is, csak hogy két nevet említsek a Carbonbarát-zenészek közül, az este mégsem erről maradt meg rajongóik emlékezetében. Ugyanis, ahogy beleélték magukat a fiúk, és elkezdődött az örömzene-rész, Isti és Balázs némiképp összekülönböztek. A végére kedvenc gitárosunk látványosan hátravonult, és alig lehetett visszarángatni a helyére. 

Koncert után rengeteget beszéltünk Milánnal. Aznap mutatta be nekünk Lout is, a tehetséges grafikust, aki azóta nagyon jó barátnőnkké vált. Akkor ismertük meg Milán feleségét, Zsuzsit is, bár nem épp a szokásos módon...

Szénhülyék a cirkuszban

Mi jut eszedbe, mikor meghallod a CIRKUSZ szót? Bohócok, lovak, oroszlán, bűvészek?

És a Carbonfools?

Sosem volt még annyira hangulatos cirkuszi látogatásom, mint aznap este. Valami volt a levegőben, ezt már a Fran Palermo koncertjén éreztük. Majd begurult a Carbon-dob, jöttek a fiúk, és a fények csodás játékán keresztül eszméletlen fellépést produkáltak.

Balázs lehívott a porondra 3 embert táncolni egy szám erejéig, csak hogy lássák, milyen furcsa is az a helyzet, egyik legjobb barátja pedig, a Punnany Massif Felcser Mátéja szórakozásból szétkürtölte selyemhangú énekesünk magánfacebookját, ám ennél, és annál a csodálatos érzésnél, mely minden jó koncerten elfog, sajnos többre nem emlékszem a fellépésből.

Ám utána hajnal háromig ültünk a sötétben a cirkusz előtt, beteges fangirlgörcsünknek köszönhetően, mikor Benő és Balázs elhajtott mellettünk egy kocsiban, majd a kisbusz is otthagyta a helyszínt. Kissé csalódottan, de annál szebb emlékekkel tértünk haza.

Belfeszt - egy emlék újraalkotása

Emlékszem, Sopronban...

A híres büdaörsi koncert után lehetetlennek éreztem, hogy ne tartsak anyával minden Carbonfools-ra, amire csak lehetséges. Első utazásunk Sopronba tartott, a Soproni Sörfesztivál alkalmából. Reggel indultunk, és mikor odaértünk, már volt valami a levegőben. Pláne, hogy már a vonatról kiszúrtuk azt a fehér kisbuszt, melyben rokonokon kívül soha nem járt nő, és melybe minden rajongó oly áhitattal vágyott.

Anyával tudniillik amolyan Szívek szállodája- típusú kávéfüggők vagyunk, így még a szállásunk felkeresése előtt kutattuk fel a teret, ahol kedvenc zenekarunk számára állították fel a színpadot és azon belül is a pici kávézót, ahonnan teljes rálátásunk volt mindenre. Mindenre, többek közt, kedvenc roadunk, Zsombi rohangálós intézkedésére. Ahogy meglátott minket, azonnal oda is jött egy puszira és rövid csevegésre. 

Végül Titusz féltestvére visszament a színpadhoz, én pedig anyával tovább élveztem a felhőtlen hangulatunkat, ami nem csak a csodás közeljövő miatt szállt ránk, hanem mintha csak Budapest elhagyása is levette volna vállunkról a szürke hétköznapok nehéz súlyát.

Rövid idő múlva csodás felvonulásnak lehettünk szemtanúi. Balázsék a mellettünk lévő hatalmas épületbe tartottak bőröndjeikkel. Kecsesen mentek el előttünk, odaintegetve, mosolyogva, ahogy azt megszoktuk tőluk. Majd pár perc múlva ugyanott jöttek el, csak épp visszafelé, immár cuccaik nélkül. Tevékenykedtek kicsit a színpad körül, aztán újra végignézhettük ezt a csodás menetet, ahogy libasorban ballagtak a ház felé. Nem is kell mondanom, az öt férfi menetelése azonnal kacagást hozott ki belőlünk, már csak az hiányzott, hogy megfogják egymás kezét, és abszolút beleillettek volna egy kisiskolás kirándulás képébe. Harmadszorra ők sem bírták már nevetés nélkül.

Aztán szép lassan eltelt az idő, lepakoltunk a szállásunkon, várost néztünk, végül készülődni kezdtünk a koncertre.

Végül eljött a várva várt pillanat. Kezdetét vette a koncert. Ahogy arra számítottunk, remek hangulatot csinált kedvenc zenekarunk, míg mi velük ugráltunk, és Balázzsal énekeltünk. Felemelően szabad érzés volt.

Mikor pedig levonultak a fiúk, rohantunk ki a tömegből, és kerestük a kisbuszt. Zsombit szórakoztattuk, amíg pakolt, és megismerkettünk Ákossal, a buszsofőrrel. Kicsit később kijött a zenekar is. Rengeteget beszélgettünk velük, én főleg Milánnal (bár olyan zavarban voltam még, hogy ez a beszélgetés nagyjából Milán kérdezősködéseit, és egyszavas válaszaimat jelentette). Kedvenc basszusgitárosom meg is említett valamit, amire azért felfigyeltem: - Hallom, először nem tudtatok hogyan eljönni idáig. - Értetlenül néztem rá, ezért folytatta. - Anyukád írt nekem pár nappal ezelőtt, és én felajánlottam volna, hogy gyertek a kisbusszal, de sajnos tele vagyunk.

Leesett az állam. A kisbusszal? Azzal, amiben oly kevés ember teheti tiszteletét? Igen, azt hiszem, azóta lett anyával mániánk az a kisbusz. Az a fehér, sötétített kisbusz, ahol ki tudja, mik történtek 10 évnyi zenekari munka alatt. 

Az a bizonyos nap

Mindenki életében van egy dátum. Az a nap, mikor már csak előtte és utána létezik. Az én dátumom: 2015. május 9.; aznap este ismertem meg a Carbonfools tagjait személyesen is. 

Életem egyik legjobb koncertje azzal kezdődött, hogy elmentünk a Backstage mellett, és három zenekartag mosolyogva integetett, Milán és Benő pedig ki is jött hozzánk beszélgetni. Mikor Milán bemutatkozott nekem, leesett az állam, és nagyon vékony hajszál választott el attól, hogy rávágjam: tudom, ki vagy. Mindenki tudja.

Még mindig nem hittem el, kik meséltek nekünk személyes történeteket, mikor betörtünk az első sorba. Egyik dalszövegüket sem tudtam rendesen, de semmi nem érdekelt. Csak táncoltam, jól éreztem magam, és üvöltöztem a refréneket. A színpadon zenélő öt férfi olyan összhangban játszott, amitől leesett az állam, miközben óvodába illő kisgyerekekként ugráltak és vigyorogtak. Balázs háton fekve énekelgetett, aztán az egyik refrénnél kijött a színpad szélére, oldalra döntötte fejét és mélyen a szemembe nézve folytatta.

Lassan vége lett a koncertnek, mi pedig izzadtan, ám hatalmas vigyorral kászálódtunk ki a tömegből. Egyből a Backstage-hez tartottunk. A fiúk is kisvártatva üdvözölték a rajongókat. Hátrébb álltam meg anyukámmal, megvártuk, amíg az a rengeteg lány elárasztja a zenekar tagjait.

Balázs közeledett felénk először. Vigyora már messziről látszott, ahogy lerázta magáról rajongóit, és céltudatosan tartott felénk. - Sziasztok! - nevetett, majd rám mutatott. - Láttalak. Nagyon ügyesen táncoltál és énekeltél.

Zavaromban csak szélesen mosolyogni bírtam. Anya, akkor már meglévő ismerettségük révén hozzáfordult, hogy bemutasson: - Ő a lányom.

Balázs mindkettőnket végigmért, mielőtt azt az egyedi kacagását hallatta volna. - Igen, azt látom.

Rövid beszélgetésünk után a többi rajongóhoz fordult,én pedig tátott szájjal meredtem utána. Még álldogáltunk egy darabig, aztán odasurrantam Milánhoz és Benőhöz is egy-egy képre.

Végül az álomszerű este méltóan csodás befejezéssel lett megkoronázva; órákig beszélgettünk a zenekarral. Isti és Milán közt álltam, akkoriban még fel sem fogva, mennyit fognak jelenteni nekem ezek a férfiak. Csak mosolyogni bírtam, mintha a számat betapasztották volna, hiába győzködött kedvenc basszusgitárosom, hogy mondjak valamit. Bár óriási dolog volt ez az egész, és teljesen feldúlta addigi unalmas életemet, visszatekintve a nap legnagyobb durranása nem rólam szólt. Hanem Fekete Istvánról, a világ legzárkózottabb gitárosáról. Erről az emberről beszélek, mikor azt mondom, hogy aznap mindenki helyett beszélt. Elmesélte a rendőr-múltjához kapcsolódó sztorijait, hogy kiket hogyan tartóztatott le, aztán amikor zenélni kezdett, ő miért kapott büntetést.

Végre, hosszú idő óta először, vigyorral a számon, elégedetten feküdtem az ágyamba.

Akusztikus Carbon

Szépen lassan eltelt a nyár, kezdődött a suli, és már szeptemberben bármit megadtam volna egy kis lazításért. Így huszonhatodikán nem kellett kétszer kérdezni, rögtön ugrottam a Marczibányi térre egy akusztikus Carbonfoolsra. Akkor még nem ismertük a srácokat közelebbről, ám a helyszín biztonságos terep volt számomra; már négy éve jártam oda a Gubanc színjátszócsoportba.

Fantasztikus hangulatban telt a koncert, aztán a banda egyszercsak levonult a színpadról, átadva a terepet Milánnak. Már a Belfeszten felfigyeltem basszusgitárosunkra, ám ezen a koncerten látszott meg, mennyivel több rejlik a fiatalos energiaáradat mögött.

Ahogy elkezdte mondandóját, és megemlítette gyönyörű feleségét, és pici kislányát, azonnal tudtam, milyen értékes ember áll előttünk.

Pláne mikor megszólalt mézédes hangján, azonnal tiszta libabőr lett a karom. Csak ültem, és minden porcikám megdermedt, ahogy a basszusgitár hangja egybeolvadt Milánéval, majd tökéletes összhangban jutott el a közönség lelke mélyéig.

Bár azon az estén még nem beszéltünk a koncert után, mégis lenyűgözött emberfeletti emberségével. Teljesen megbabonázva mentünk haza, először szóhoz sem jutottam, aztán napokig erről a felejthetetlen élményről beszéltem.

Manapság is: bárki kérdezi, miért éppen Milán a példaképem, csak megmutatom neki ezt a videót, hisz ez mindent elárul róla.

Campus fesztivál

A híres első koncert után én visszahúzódtam és éltem tovább az életem, míg anyukám igazi rajongóvá avanzsált. Carbonbarát programra ment, a "főrajongókkal" kezdett barátkozni és szépen lassan megismerkedett a fiúkkal.

Tulajdonképpen annyira megismerkedtek, hogy én már kezdtem unni a sokszor hallott Carbon-sztorijait. Mégis hagytam magam meggyőzni, és elmentem vele a Campus fesztiválra, ami az első fesztiválbérletemet jelentette. A terület gyönyörű volt, fürdő mellett helyezkedett el, és rendkívüli hangulattal rendelkezett.

Az összes koncertet végig tomboltam, pláne mikor a The Grenma lépett színpadra. Viszont az igazi sokk az volt, mikor a fellépés után fotót, aláírást és pengetőt kaptam!

Képzelhetitek, mekkora élmény volt. Az én állandóan fecsegő szám akkor nagyon hosszú időre bezárult. Egész nap járkáltam, mint egy zombi, közben megpróbálva felfogni, hogy igen, ez tényleg megtörtént, és nem csupán álom volt.

Az esti Carbon koncertre pedig már minden energia visszaszállt belém, így nem érdekelt semmi, csak becsuktam a szememet és élveztem a zenét. Rendkívüli hangulatnak lehettünk részesei, ráadásul ezzel nem ért véget a nap.

Meghajoltak a srácok, hatalmas tapsvihar kerekedett, aztán hátat fordítottak, ahogy szoktak, a közönséget nem érte túl nagy meglepetés. Engem már annál inkább, mikor Benő a színpad végéhez lépett, majd szó szerint átnyújtotta nekem a dobverőt.

Azóta is kiemelt helyen van a szobámban, hiába kaptam már még egyet. 

A kezdet

2014 júniusában hallottam először a The Carbonfools nevű zenekarról. Magyar együtteshez képest már akkorra is szépen beágyazódtak a köztudatba. Azelőtt egy évvel pedig már nem csak Magyarországon tevékenykedtek; Angliába tett miniturnéjukon nem kis közönséggel élvezhették a külföldi hírnevet.

Mondhatni sorsszerűen vágódtak az életembe. Éppen elkezdődött a nyár, amit akkoriban fotózással és művészi vénáim kiélésével töltöttem. Igen mély önismeretre tettem szert, de azért valljuk be: mikor anyukám elhívott a Belfesztre, ami egy köpésre volt tőlünk, nem kellett sokat győzködnie, hiába az akkori kedvenc zenekarának koncertjére akart elcibálni. (Tudniillik minden gyermeknek kötelessége szívből gyűlölni szülei zenei ízlését, így én sem rajongtam túlzottan a Kiscsillagért.)

Kimentünk hát a fesztivál helyszínére, úgy egy órával előbb, mint kellett volna, hogy legalább körül tudjunk nézni, és a kezdésre első sorokba birkózni magunk. Nem is bántuk meg, ugyanis ott és akkor történt meg a csoda.

Jóformán berobbant a színpadra az a tökéletes ötös fiúbanda, akiket lehetetlen elfelejteni. Anyukám persze rögtön a félmeztelen Balázst szúrta ki, követve a nők 90%-át. Én ezzel szemben a kritikus tekintetű Istire és az energiával teli Milánra lettem nyomban figyelmes. Természetesen kiskorom óta halálosan bele voltam zúgva a gitárokba, ám a két férfiben nem csak a hangszer volt különleges. Egyedi kisugárzásuk azonnal megfogott és azóta nem ereszt.

Szerintem ez az élő koncert varázsa.

Együtt mozogni több száz, ezer emberrel, testközelben tudni azokat a zenészeket, akiknek művei nélkül kibírhatatlan lenne a létezés, igazából is látni, milyen egy jó zenekar, egy összetartó csapat. Érezni a hangulatot, átadni magunkat a hangoknak, melyek összeállnak és leírhatatlan menedéket alkotnak.

Akkor még egyetlen dalukat sem ismertem, de a srácok lelkesedése és az a gyönyörű összhang, ami a színpadon volt, ellenállhatatlanul magával sodort.